Úgy kellett szerepelni, hogy közben egy pillanatra sem estünk ki a játékból.

Azok a most már rövidnek tűnő évek, amiket az Új Kamasz Színpaddal töltöttem, Tamás kedves keselyűszárnyai alatt fontos szerepet töltöttek be kamasz koromban. Kamaszságom, pimaszságom szépen lassan eltűntek, mint a színjátszós délutánok, és az estébe hajló próbák, amiket, ha akarnék sem tudnék elfelejteni.

Még általános iskolás koromban kerültem kapcsolatba a BKMA-val Blahovits Mártin keresztül, akit ekkor még Márti néninek szólítottam. Ez akkor történt, amikor egy osztálykiránduláson megkérdezte, hogy volna-e kedvem művészeti táborba menni a nyáron. Kedvem az volt, de pont annyira féltem is. Szerettem én verset mondani, rendszeres fellépő voltam mindenféle iskolai rendezvényen, meg hát táncoltam már régóta, így nem okozott gondot a nyilvános szereplés. Akkor még nem tudtam, hogy amitől igazán félek az az emberek közelsége volt. Elkezdődött a gimnázium, tizenpáréves voltam, nyomasztott a szüleim romos házassága, majd válása, a győri tánccsoporttal folyton edzettünk, kellett valami stabil, rendszeres bohóság. Na, ez lett nekem az ÚKSz.

A színjátszósok belejátszották a színeket a mindennapi valakinek megfelelés szürkeségébe, szép lassan én is beszíneződtem. Már nem volt baj, hogy mások előtt megnyilvánuljak, és nemcsak a színpadon, de a próbákon sem. Barátokra, játszótársakra találtam, újra gyermek lehettem, ami segített felnőni, illetve elindulni a felnőtté válás felé. Ezt akkor úgy képzeltem el, hogy majd, amikor felvesznek a Színműre és felköltözhetek a nagy Budapestre, színészóriás leszek, vagy L’art pour l’art Társulatos képpel élve, színészbálna. Tudtam, hogy mindenhol rólam beszélnek majd, ahova becsobbanok, ott leszek az imádott színházba járó dámáim párás szemű beszélgetéseiben, egy pohár bor vagy valami erősebb mellett. Nekem szólt volna az ováció, és én könnyeztem volna meg a vastaps lélegzetvételnyi szüneteit.

Mit ad Isten, elköltöztem Óvárról, méghozzá a nagy Budapestre, de cseppet sem fel, csak úgy el. A színházak gyakori vendége vagyok, de szép piros sálamat nyakamba kötve nem a taxinak intek, legfeljebb beintek a villamosvezetőnek, hogy már megint otthagyott a megállóban. Virágot nem kapok, csak veszek, ha édesanyám jön meglátogatni. A vastaps lélegzetvételnyi szünetét továbbra is jól esik megkönnyezni, de ezt a sötétből teszem. Most nem siratom az elveszett lehetőségeket, egy cseppet sem. Egyszerűen annyi történt, hogy másképp alakult az életem. A nyomhagyásról nem tettem le, csak kiderült, hogy nem a bizonyos deszkák jelentik nekem a világot.

Büszke vagyok az olyan volt ÚKSz-esekre, mint Rujder Vivi, aki azóta is, akárhányszor lejön a színpadról, és tudja, hogy ott vagyok, odarohan hozzám, összecsókol, kötelező jelleggel rágyújt és megkér, kísérjem el az előadás utáni próbájára. Mindezt csak azért, hogy hallhassa mi van velem. Büszke vagyok, és jó érzéssel tölt el, de leginkább azért, mert olyan társulatnak lehettem egy rövid ideig tagja, ahol mindenki tudta, hogy embernek lenni nem szerep. Ahogy Vivi, én is eszerint élek most is.

Az ÚKSz-ben megtanultam bohó, de komoly is lenni. Ha nem próbáltam volna ki magam benne, talán örök életemben bennem lett volna a tüske, hogy miért nem próbáltam meg mégis színészbálna lenni. Nem vagyok ott a dámáim poharai szélén egy elcsúszott májvaszín rúzsfolt formájában, de még a hamutálcán hagyott vékony cigarettáik szűrőjén sem. Az én poharaim és csikkjeim végén annál is inkább ott marad az a kamasz színpad, ami megtanított kisszínpadon is játszani, nem a rivalda biztonságában, hanem a sötétben, meg a koszban, porszagban a félelmetesen apró terekben, a próbatermekben.

Sok minden változott, Budapest meg messze van, Óvárról, gimnazistaszemmel nézve, mindenképpen. Vannak új játszótársaim, akikkel új bohózatokat tárok fel, vannak új apró próbatermek, amikben helyt kell állni, meg kell szólalnom új idegenek előtt. Talán mégis az a legszembetűnőbb, hogy megváltozott számomra az otthon fogalma is. Már nem vagyok otthon az óváriak között. Óváron otthon érezhetem magam, és ami még fontosabb: ide, hozzájuk jó hazajönni.

Jelenleg az ELTE mesterszakos hallgatója vagyok, a diplomamunkámon dolgozom. Az Apokrif kortárs irodalmi folyóirat szerkesztőségénél gyakornokoskodom, próbálok kiteljesedni az irodalomban, de egyelőre csak felkészülök a későbbi karrieremre. Megjelent már néhány novellám itt-ott, az Apokrifnál kétszer, a Magyar Irodalmi Háznál hamarosan. Érdekel a fordítás, szeretnék nyelvet tanítani, és folyamatosan mélyebben megismerni az irodalom miénkkel párhuzamos univerzumát. Táncolni továbbra is szeretek, az életem szerves része, ha a lábaim engedik az is marad. Kissé recsegősen, de örömmel járom az utam.

(Bali Farkas Péter)