„…s minden tagnak más a szerepe…” (Róm 12,4)

A fenti idézet, kedves Olvasó, a Szentírásból származik, Szent Pál apostol egyik írásából. Hogy miért adtam meg címként ezt az idézetet? Mert a történet, amit itt most megosztani szeretnék, végső soron egy papnevelő intézetbe vezet el. De ne szaladjunk ennyire előre. 🙂

Major Tamás, jelen oldal szerkesztője, az Ars Longa alapítója, a színész-rendező, aki kollégáival együtt Mosonmagyaróvár kulturális életének fontos szereplője, a minap keresett meg azzal a kérésével, hogy írjak egy rövid beszámolót arról, milyen élményekkel, tapasztalatokkal gazdagodtam a színjátszás által, milyen hatással volt/van az életemre a színház.

Bevallom, elgondolkodtam a megtisztelő kérést hallva… Ahogy „kérészéletű” színész karrieremet végigelmélkedem, számtalan emlékkép, sok érzés, szín és dallam keveredik a fejemben…

Az emlékek közt az első egy színházjegy. Nem tudni, pontosan milyen előadásra szól, de általános iskolás koromból való. Gyerekkorom óta vonzott a színház világa. Egy-egy előadás eleinte a mesébe való utazást jelentette számomra, egy csodálatos történetet, melyet elmeséltek nekem, sőt, részese lehettem én magam is. Ahogy növekedtem korban (és – talán – bölcsességben) a történetek egyre inkább az én történeteimmé váltak. Felismertem bennük, a szereplők között ismerősöket, körülöttem élőkhöz hasonló karaktereket, élethelyzeteket, és választ kaptam sok-sok fel sem tett kérdésemre.

Mert mi is a színház? Shakespeare szerint az egész világ az, és ha belegondolunk, igaza lehet. Mindannyian főszereplői vagyunk a saját élettörténetünknek, és néhány „epizódban” feltűnünk, olykor csak statisztaként, mások életének színpadán is. Így éljük a rólunk megírt történetet.

A függöny másik oldalára baráti köröm és saját kíváncsiságom terelgetett. Tamásban kiváló tanárt és rendezőt ismerhettem meg, aki azt láttam meg bennem, és azt akarta kihozni belőlem, amennyit én tudtam akkor hozzáadni az adott feladathoz, jelenethez.

Mindig is szerettem játszani, a játék – úgy hiszem – az embertől elválaszthatatlan antropológiai sajátosság. A játék öröme, különösen a színházi játék kalandjai, olyan élményt adnak, amit semmi más.

A fiatalokból álló színjátszó csoporthoz abban az időben csapódtam, amikor A dzsungel könyve című musicalt tervezte előadni a Theatrum ad Flexum. Ebben (három!) kisebb, ám számomra annál kedvesebb és különlegesebb szerepet alakíthattam, ezzel együtt vélhetően én voltam az a szereplő, aki a darab során legtöbbször halt meg. („De még milyen halállal…! – kiáltanának most fel egynémely túlontúl kedves és hízelgő egykori kollégáim. :D)

A színpadi szereplés nem volt szokatlan számomra. Néptáncosként, vers – és prózamondóként azelőtt is többször álltam már a publikum előtt. De mégis, mikor az előadások végén a szűnni nem akaró vastapsot hallgattam, a reflektorok minden irányból elvakítottak, a hátamon szaladgált a hideg. Akkor és ott azok a deszkák valóban a világot jelentették.

Így volt ez azért is, mert a világ, ha meggondoljuk, attól szép, ha néha tudunk adni valamit a másiknak, ami számára örömet okoz, ami szép és nemes, ami segíti az élet útvesztőiben. Jó az, ha néha megmutatjuk a másiknak, milyen is valójában, milyennek látjuk mi kívülről. Csodás érzés, amikor apró gesztusokkal boldogságot tudunk lopni mások szívébe. Még akkor is, ha közben mi is kimerültek, fáradtak vagyunk.

Az olykor feszültséggel teli próbák levert hangulata, az előadások előtti lázas izgalom, a másik emberre és mindenre való odafigyelés terhe, melyet a színpadi játék is megkövetel, abban a percben mind eltűnt…csak mi voltunk és a közönség. A csoda, amelyet együtt alkottunk.

A színpadon azonban nem egyedül álltam. Ez nagyban könnyített a dolgomon. Színjátszósként a fiatalabb korosztályból és a régebb óta fiatal kollégáim közül is sokakkal nagyon jó kapcsolatom lett, néhány korombéli lelkes fiatallal reggelente egyazon vonattal jártunk Győrbe iskolába, a felnőttek közt pedig (akik a játék kedvéért tudtak, ha kellett, „gyerekek” is lenni) akadtak egykori tanáraim, ismerőseim is. Egy jól összeszokott CSAPATBA (nagybetűvel!) bekerülni újoncként furcsa érzés volt. Nagyon köszönöm Nekik, hogy szeretettel és barátsággal voltak irántam! Segítőkészségük és nyitottságuk jól esett és örültem, hogy befogadtak engem. Az életnek, mint színháznak számtalan értékes karakterét ismerhettem meg, egy színes palettát, amelyben ki ilyen, ki olyan, de mindenki kell ahhoz, hogy az egészből, amin fáradozunk, a végén valami legyen!

Miközben játszottam, magamat is megismertem. Közelebb kerültem az élethez, pont azáltal, hogy az életet igyekeztük a színpadon is leképezni. Egy előadás, színdarab sem csupán csak egy mese, egy kitalált és megírt történet, hanem kicsit a miénk is.

Így, az élethez közeledve, az utam kissé kalandosabbá kezdett válni. Olyan távlatot pillantottam meg, amelyben minden boldogságomat megtaláltam, amely életemnek okát és célját, értelmét is felfedte előttem. Ezt a távlatot Istennek hívják.

Ő az, aki szolgálatára hívott és kiválasztott arra, hogy az emberek előtt hirdessem Őt és a Benne való hit örömét. Hivatásom felismerése egyben színházi életemnek végét is jelentette, legalábbis addigi formájában. Aki az Úr munkásának készül, Érte el kell hagynia mindent, és Tőle kell tanulnia, Vele kell lennie, hogy jobban megismerje és azokhoz küldhesse, akiknek szüksége van szolgálatára.

A színház világát azóta sem hagytam el teljesen… vagy az nem hagyott el engem? Ma már én vagyok, aki tapsol, aki sír, aki együtt nevet a szereplőkkel, és aki csak csodálni tudja, hogyan lehetséges az, hogy Istennek gyarló, de mégis szent teremtménye, az ember milyen nagyszerű dolgokat képes teremteni!

Pilinszky János így ír: „Művészi teremtés a szó szoros értelmében nincsen. De az engedelmes képzelet érintkezésbe léphet azzal az abszolút szabadsággal, szeretettel, jelenléttel és otthonossággal, amivel Isten a világot választotta.”

Innen, egy szeminárium egyik szobájának íróasztalától azt kívánom, kedves Olvasóm: találj olyan szabadságot, szeretetet, isteni jelenlétet, melyet nekem volt szerencsém megtapasztalni a színház világában a színpadon, mint szereplő, és a nézők soraiban, mint a Teremtésben gyönyörködő véges ember, aki igyekszik elmerülni az Isten végtelenségében… Merjük élni a rólunk megálmodott mesét, és tudjuk: az Egészben „minden tagnak más a szerepe”!

Jó színjátszást és színházba járást Mindenkinek!

(Fülöp Tamás)